ILYET MÉG NEM LÁTTUNK
Manea és Decsi Kiss formabontó tárlatnyitója
*****
Kréták és kötelek között
Alexandra Manea Alex és Decsi Kiss János közös kiállításának interaktív megnyitója - Tolna
*****
Kréták és kötelek között
Alexandra Manea Alex és Decsi Kiss János közös kiállításának interaktív megnyitója - Tolna
*****
Bágyi Zsuzsanna: Út a kommunikációval a kultúráig
Bármilyen
formában nyilvánul is meg a kommunikáció-szavakkal,
vagy a művészetek különböző nyelvein-nekem fontos, hogy érthető és egyértelmű
legyen, s alkalmazkodjon a helyzethez, helyhez, befogadó közeghez. Másképp nem
tudok kapukat nyitni, vagy azonosulni vele. Természetesen nekem is van dolgom,
hogy ez teljesülhessen: a megfelelő érzékenységem, személyiségem mellett a nyitottságomra,
az el és befogadásra, a tudásom szüntelen bővítése, csiszolása. A jó kommunikáció elengedhetetlen kelléke,
hogy a szavak jelentése mögötti tartalom ne szöges ellentétet hordozzon a
kommunikálók között. Mire gondolok?
Ha azt mondom szabadság, akkor a másik ember sem a lehetőségek anarchiáját,
az erkölcsi és morális törvények figyelmen kívül hagyását értse. Vagy a szó, hogy
amatőr, nála sem mosódik össze a pancser vagy dilettáns kifejezéssel.
Tavasz
van, és a természet tobzódik a színekben, hangokban. Megerősödik az élet és
terméssé érik. Ahogy Ady írta,” az élet él, és élni akar”. A legpozitívabb
energiákat az ember a természeti környezetéből merítheti, abból, amit a
Teremtőtől kapott. A szó, hogy környezettudatosság, környezet védelem egyszerű, és érthető módon van jelen bennem, a
napjaimban. A belső igényem, az
akaratom, és tudásom kialakítja, azt az ésszerű együtt élést a természettel,
ami sosem fog természeti katasztrófához, az ember pusztulásához vezetni. Ez, az
én tudatomban dőlt el. Nem kellett hozzá törvény, zöld pártok, félelmek,
médiásan üres szólamok. Akkor is tudok pozitívan gondolkodni erről, ha közben
nyilvánvalóan egyértelmű, nem rajtam, és rajtad múlik a földi létezés
környezeti minősége/sem/!
Viszont a hitem egyre erősebb abban, hogy a
Teremtő tudja, mi, miért történik a földünkön és az Univerzumban. Ezért
alázattal csodálom a gyönyörű világunkat, és hiszek az őseimben és az
unokáimban.
Számon tartom a nagyszerű
embert! Az olyanokat, mint akiknek az alkotásai most, körül ölelnek bennünket.
Alexandra Manea és Decsi-Kiss János, a kultúra
egy szeletét mutatják meg nekünk.
Makovecz
Imre mondta azt, hogy a kultúra a természet folytatása. És feltesz egy kérdést
is: vajon nehéz megérteni, hogy a műveltség egy táj, melyben élnünk, közlekednünk
kell? Meg kell ismernünk
az összefüggéseket, kapcsolódásokat, gondolatokat és tetteket, a miérteket, és
hogyanokat. A kultúra tájain járva, egy létszférával közelebb kerülünk ahhoz a
világhoz, melyet felemelőnek nevezünk.
Alexandra és János alkotásaihoz, a nem szokványos, és
csak a mélységekből induló gondolatok találnak utat.
János, tisztelem benned a gyökereit tisztelőt! Mert a
szüleid, őseid, hazád, nemzeted, kultúrád: - a gyökereid- az, ami megtart,
táplál, melyre támaszkodva szárnyatlanul is szárnyalhatsz. Ez az élet.
Ha ez nincs meg, lebegünk
súlytalanul, az élet, látszatával! Tisztelem,
a gyökereit tisztelőt!
Alexa alkotásaival először
találkozom. Elvarázsoltak, és megerősítették egy gondolatomat: a Teremtő Krisztusban megmutatta sorsomat keresztemet és magányomat
kitölthetem lent mélyen a létem és a léha felszínen a magányom velem marad a
keresztemet viszem.
Szilágyi Domokos
szavaival ezt is mondhatom: ” Ki alkot, visszafelé nem tud lépni - s ha már
kinőtt minden ruhát, ismeretlenül borzong a végtelen partján, míg felzárkózik
mögé a világ.”
*****
Tóth József:
A Kultúrának, Környezetvédelemnek, és Kommunikációnak szerintem a következőképpen kell kapcsolódnia egymáshoz: olyan kultúrát képviseljünk, hozzunk létre, amely képes kommunikálni a befogadóval, és nem szennyezi az emberi értelmet, és lelket!
Vass Albert: Előhang
Volt egyszer egy ember, aki az ő háza udvarán oszlopot épített az ő Istenének. De az oszlopot nem márványból faragta, nem kőből építette, hanem ezer meg ezer apró, csillámló homok-szemcséből, és a homok- szemcséket köddel kötötte össze. És az emberek, akik arra járva látták, nevettek rajta és azt mondták: bolond. De az oszlop csak épült, egyre épült, mert az ember hittel a szívében építette az ő Istenének. És amikor az oszlop készen állott, az emberek még mindig nevettek, és azt mondták: majd a legelső szél összedönti. És jött az első szél: és nem dőlt össze. És jött a második szél: és az sem döntötte össze. És akárhány szél jött egyik sem döntötte össze, hanem mindegyik szépen kikerülte az oszlopot, amely hittel épült. És az emberek, akik ezt látták, csodálkozva összesúgtak és azt mondták: varázsló. És egy napon berohantak az udvarába, és ledöntötték az ő oszlopát. És az ember nem szitkozódott és nem sírt, hanem kiment megint az ő udvarára és hittel a szívében kezdett új oszlopot építeni az ő Istenének. És az oszlopot most sem faragta márványból, se nem építette kőből, hanem megint sok-sok apró homok-szemcséből és a homokszemcséket köddel kötötte össze.
A Kultúrának, Környezetvédelemnek, és Kommunikációnak szerintem a következőképpen kell kapcsolódnia egymáshoz: olyan kultúrát képviseljünk, hozzunk létre, amely képes kommunikálni a befogadóval, és nem szennyezi az emberi értelmet, és lelket!
Vass Albert: Előhang
Volt egyszer egy ember, aki az ő háza udvarán oszlopot épített az ő Istenének. De az oszlopot nem márványból faragta, nem kőből építette, hanem ezer meg ezer apró, csillámló homok-szemcséből, és a homok- szemcséket köddel kötötte össze. És az emberek, akik arra járva látták, nevettek rajta és azt mondták: bolond. De az oszlop csak épült, egyre épült, mert az ember hittel a szívében építette az ő Istenének. És amikor az oszlop készen állott, az emberek még mindig nevettek, és azt mondták: majd a legelső szél összedönti. És jött az első szél: és nem dőlt össze. És jött a második szél: és az sem döntötte össze. És akárhány szél jött egyik sem döntötte össze, hanem mindegyik szépen kikerülte az oszlopot, amely hittel épült. És az emberek, akik ezt látták, csodálkozva összesúgtak és azt mondták: varázsló. És egy napon berohantak az udvarába, és ledöntötték az ő oszlopát. És az ember nem szitkozódott és nem sírt, hanem kiment megint az ő udvarára és hittel a szívében kezdett új oszlopot építeni az ő Istenének. És az oszlopot most sem faragta márványból, se nem építette kőből, hanem megint sok-sok apró homok-szemcséből és a homokszemcséket köddel kötötte össze.
*****
Beszélgetés Csepeli István Kodály- és Babits díjas fafaragó népi iparművésszel a Népművészet Mesterével
*****
Beszélgetés Csepeli István Kodály- és Babits díjas fafaragó népi iparművésszel a Népművészet Mesterével
*****
NÉPI FÁNAK ÁGAIN
Mottó: „A jó ünnepi beszéd műfajtörvénye, hogy azt tudassa, amit mindenki amúgy is tud. Amit legfeljebb az ünnepelt hallgat végig ásítás nélkül.” (Illyés Gyula: Orfeusz a felvilágból - vígjáték)
Olykor-olykor elképzelem, hogy szó-gyümölcsfából, mert annak van kibontható lelke, megfaragom Csepeli Pista barátom tükrös-képmását. Felöltöztetem ilyenkor fekete-piros, dunántúli pásztordíszítményekkel – szívvel, virággal, daloló madárral üzenő - ékesített mellénybe, tollas, cifra kalapba, mint ahogy ő a néhai Király Zsigát. Virágszemet vágok neki, csillogót. Cigaretta helyett formás kis pipát gyújtok a szájában, hogy ne legyen pipás, hadd eregessen bodor karikákat, amelyekből régi díszítmények, lányok bomlanak ki a mának, s a jövendőnek.
Ezek mind ugyanúgy a tájnyelveken szóló örökségünk átiratai, akár Kodály népdalfeldolgozásai. Embernyomok. Jól meggondolt-megfontolt üzenetek igazságról, kultúráról, hazáról, hazafiságról, magyarságról, hitről, érzelmekről, kapcsolatokról, értékekről, teendőkről egy olyan korban, olyan világban, amiben gyűlölik, aminek múltja, gyökere, öntörvénye, szelleme, lelke van, ami kultúra. Pedig ahogy a karácsonyi születéskor az igazító, vezető fényt várjuk, kapjuk, mert abba fogódzkodhatunk, az egyre inkább elsötétedő mindennapokban is a kultúra fényébe kapaszkodhatnánk.
Tudnivaló, az igazi alkotó – Pista barátom kiérdemli a jelzőt – a Jóistennek alkot. Tiszta forrásból iszik, ezért kristálytiszta a szava, akár a köveken, gyökereken átbukdácsoló, fényesen csacsogó, óceánig eljutó erdei patak. A föld megfakadt ere bugyogtatja neki a dunántúli pásztorművészetet, és a paraszti faragások geometriai motívumait, a honfoglalás kori tárgyi kultúránkat, ősvallásunk hagyatékát meg a keresztény mitológia gazdag jelképrendszerét. Miközben maga is messze jutó, folyammá váló, üzeneteket tengerig vivő vízfolyássá válik, hidakat is épít világok, korok, szépségek, ember és ember, ember és művészet, népi kultúra és művészet között. Megteheti, mert életfája erős, ágbogas gyökereivel makacsul kapaszkodik a hazai érték-rögbe. Mert az alkotás fundamentumát lépésről-lépésre megtanulta, kigondolta, kimunkálta, kiérlelte, fölépítette a mesterségét. Kibontotta a fa lelkét, kivirágoztatta a maga talentumát. Kiváló rajzkészségével, precízségével, remek technikai tudásával - ahogy a legnagyobbak - önálló stílust teremtett, folyton újítva új utakat nyitott. A világot tisztán látóként, értőként, örök megismerni vágyóként kitervelte összetett jelképű üzeneteit, jól meggondolt filozófiai mondanivalóját. Motívumai, az életkezdeményt, a keletkezést jelentő mag, az élővé tevő, hullámzó, örvénylő vonalak, a vajúdást jelző lángnyelvek a születést, a lélek születését szimbolizálják. Díszítményei mi vagyunk, azonosságtudatunk, létezésünk részei azok, ezért szívvel is nézzük valamennyit. Égig érő életfái gyökereiben a tápláló népi múltat, törzsében a vele és az általa varázsolt jelent, ágaiban, hajtásaiban, virágaiban a befogadók által továbbviendő jövőt képzeljük el.
No, nézd csak, ahelyett hogy tenném a dolgom, elbeszélem az időt. Magamban dödögök, mint egy vén satrafa. Vissza hát a régi útra!
Elképzelem, hogy ezt a képmást spanyolozással alkotom meg. Azzal a 19. századi pásztortechnikával, ami Csepeli Pista barátom által vált újra ismertté, nagyobb terület díszítésére alkalmassá, és – meglehet – egyelőre egyedülivé. Vizsgálgatom is - tudást csipegetve – a Király Zsiga emlékére készített szatirikus alkotást, meg a Falitékát a jegyespárral, ami a legtisztább pásztorjelképek egyike. Teljes ünnepi díszben a lány és a pásztor meg a tulipánként kivirágzó együvé tartozás, a szerelem. Nász ez, s a megrajzolt fordított szív a termékenység, a beteljesülés, a fogantatás jelképe. Hogyne ragyogna rájuk – mint annyi más mindenre és mindenkire – a fényt, a meleget s az életet jelentő a nap-virág. Eszembe jut szülőföldem, a Koppány mente, ahol fehér lyukhímzésbe öltötték az érzéseket, vágyakat és dalba szedték a kívánságokat, néha az átkokat: „Ergye, babám, ha már egyszer elindultál./ Ha engemet megszomorítottál./ Varrd bele a nevemet a péntölöd elejébe,/ Ha más hajtja föl, csak én jussak az eszedbe.” Aztán ott van a bravúrosan megoldott, szimbolikus páva-téma, amiről azt láttam, a letisztult hagyományt el lehet vinni sok irányba, bármilyen stílusba, színbe. A népdal, Ady-átirata, a szabadság, a szerelem, a kék színű béke, a szájából-csőréből kijövő mintákból a folytonosság, a jövő, a mondanivaló olvasható ki. Egy másik örök életet jelképező madár színes pompájában és sötét tollainak átmenetében a teljes elmúlás is eszünkbe juthat. Kaphatok ötletet a háromszintes életfából, ami a szívből indul, és az „emeleteken” az emberi gondok – élet, halál - fogalmazódnak meg. Magasában a csodaszarvas eredetünkre figyelmeztet. A csodaszarvasra nyilazó Hunor és Magor testvérpár ugyancsak megragadja a tekintetet, miközben mondavilágunkat hozza elő. A tűz itt is épít, tisztít. Újdonság a rézbeverés, a rézszalaggal határolt intarzia. Új kifejezésmódot jelez a Rex, Szent István arcmása, ami háttér-keret faragású és a bizánci ikonosztázokat idézi. Azt teszi, amit a meseszép Szárnyas oltár is.
Állok, egyre csak állok a munkámmal. Tolakodnak a kép-képek, a grafikus műfajt teremtő karcolozások, vagy másképpen szólva a pásztormunkákból kibontott csontfaragások. A használati tárgyak, a fűszertartók, amelyeken a pogány és a keresztény motívumok egymásba átalakuló kettőssége látható. Vagy a stációk, az irodalmi művek összegzései, a versfeldolgozások – Pilinszky János: Ki viszi át? - vitorlása -, a szobrok közül még a kápolna, az istent kereső Napba nézők, az Angyalok és a Csont pillangó. A faszeggel felszúrt csipkeszárnyú lepke azt sugallja, ha időben rögzített, kimerevített lesz a kultúra, akkor meghal. Mennyivel más ez, mint a feleségének, Icának alkotott lepkék lengesége.
Jut eszembe: Pista barátom mindig azt mondja, ha az alkotásait nézegetem: „Gondolj arra, amire akarsz. … Az is benne van, meg ez is.” Megteszem. A gondolkodó székről az jut eszembe, hogy lassan leszokunk a gondolkodásról. A legújabb alkotása, a kiállítás meghívóján szereplő Totem az összetett jelképrendszer példázata. Kereszténység, lélek, az élet folytonossága is kiolvasható belőle. Az alul lévő nap fölött a Szentlélek terjeszti ki szárnyait - annak virágmintája régi ablakról származik, a szárának belemarása rusztikussá teszi azt –, a magforma pedig a nőiséget és az életkezdeményt jelzi. A lélek virága életfából indul ki és megkapóan szép lett teljes pompájában kinyílva a szemes galamb-szirmaival. Az élet nem egyirányú körforgása, a béke, a nyugalom, a szépség és a hit is benne van a napszimbólumban a kereszt ábrázolásával. Levélornamentikája szív formájú, ami emberekre, sorsokra utal. A Madarakba minden belegondolható, amit ezek a szárnyasok jelentenek. Itt, ahogy a görög oszlopfőkről vett Kariotidáknál is, már előjön az alkotó szobrászi vénája, a nőpártisága. Megjegyzem: ő készítette a szekszárdi kórházkápolna Mária szobrát – Baka Ferenc barátom adományát -, meg a solti templom szentélyét és mellékoltárát, és mások mellett az ölelve védő Anyaságot. Letisztult összegzések a Sztélé vagy a képes beszédek sorozat tagjai, amelyeknél a fa rajzolatát is figyelembe veszi. A Dunaföldvárról szóló reliefjei viszont az otthonra, a családra, a békére, az alkotóhelyre találást, a kötődést jelzik.
A mai embernek már nem sokat mond a csillagos ég. Az, ami a népdal szerint: ha beborul, kiderül, és azt is megmutatja Doberdóban, hogy merre van a magyar haza, s a síró anya, de Petőfi csillagválasztását is felidézi a négyökrös szekéren történtekkel. Azt sem tudják, hogy az egyszeri, rosszat tevő falusi gyereket így szidta az anyja: „Édes fiam, szakadjon rád az ég!” Erre az elkerekedett szemmel, elképedve ennyit válaszolt: „Édesanyám, az egész?” Nos, Pista barátom tanulmányozta az erdélyi néprajzosok által fellelt pásztor-tudást, és megalkotta a maga táblaképeit. Párizsba is juttatott belőlük láttatni. Érdemes elidőzni a népnyelven szóló, ismét új utat nyitó fémberakásos Fiastyúknál, a Tejútnál. És ha már „odafönn” járunk, gondoljuk végig a római katolikus vallásban az istent is jelképező Pillangóval a nagy átalakulást, azt, hogyan lesz a pilléből ember, s az emberből isten.
Ha visszatérünk a földre, akkor az látható a Szárnyas oltáron, miként oldja a csontsíp, a hang, a zene az emberek harcait az Úr segítségével, a rendhagyó Corpusnál pedig mennyire tart össze két egymás felé forduló embert a töviskoszorú és a kereszt.
Elmosolyodom, amikor eddig érek. Az egyszeri rabbi jut eszembe, akit megkérdeztek, milyen a jó prédikáció. Azt válaszolta erre: érdekfeszítő legyen az eleje és érdekfeszítő a vége… A kettő meg nagyon közel legyen egymáshoz. Nem tudom, nekem sikerülne-e.
Mustrálgatom a készülő Csepeli képemet. Hiányos még. Baljába tükröt adok, hogy azzal kérdezze meg: „Ti hol tartotok? Mit ismertek, őriztek, visztek tovább az értékeinkből?” Azt szeretném, hogy tudjon emlékeztetni ezekre a Kodályi gondolatokra:„Olyan kevesen vagyunk, hogy a műveletlenség luxusát nem engedhetjük meg magunknak.” Vagy: „Az elődök kultúrája egykettőre elpárolog, ha minden nemzedék újra meg újra meg nem szerzi azt.”
Igazítok a művemen. Kicsit behorpasztom most a tollas, cifra kalap tetejét, följebb pördítem, kunkorítom a szélét, hogy a kiérdemelt, potyorászó elismerés-eső cseppjei ne guruljanak le róla. Végül ágaskodó, gazdag virágornamentikával bekeretezem. Így ni!...
Azt hiszem, elkészültem Csepeli Pista tükrös-képmásával. Most akkor átadom a jelenlévőknek. Nézegessék, gondolgassák, aztán majd vigyék jó hírét. Megérdemli.
Ékes László
Mottó: „A jó ünnepi beszéd műfajtörvénye, hogy azt tudassa, amit mindenki amúgy is tud. Amit legfeljebb az ünnepelt hallgat végig ásítás nélkül.” (Illyés Gyula: Orfeusz a felvilágból - vígjáték)
Olykor-olykor elképzelem, hogy szó-gyümölcsfából, mert annak van kibontható lelke, megfaragom Csepeli Pista barátom tükrös-képmását. Felöltöztetem ilyenkor fekete-piros, dunántúli pásztordíszítményekkel – szívvel, virággal, daloló madárral üzenő - ékesített mellénybe, tollas, cifra kalapba, mint ahogy ő a néhai Király Zsigát. Virágszemet vágok neki, csillogót. Cigaretta helyett formás kis pipát gyújtok a szájában, hogy ne legyen pipás, hadd eregessen bodor karikákat, amelyekből régi díszítmények, lányok bomlanak ki a mának, s a jövendőnek.
Ezek mind ugyanúgy a tájnyelveken szóló örökségünk átiratai, akár Kodály népdalfeldolgozásai. Embernyomok. Jól meggondolt-megfontolt üzenetek igazságról, kultúráról, hazáról, hazafiságról, magyarságról, hitről, érzelmekről, kapcsolatokról, értékekről, teendőkről egy olyan korban, olyan világban, amiben gyűlölik, aminek múltja, gyökere, öntörvénye, szelleme, lelke van, ami kultúra. Pedig ahogy a karácsonyi születéskor az igazító, vezető fényt várjuk, kapjuk, mert abba fogódzkodhatunk, az egyre inkább elsötétedő mindennapokban is a kultúra fényébe kapaszkodhatnánk.
Tudnivaló, az igazi alkotó – Pista barátom kiérdemli a jelzőt – a Jóistennek alkot. Tiszta forrásból iszik, ezért kristálytiszta a szava, akár a köveken, gyökereken átbukdácsoló, fényesen csacsogó, óceánig eljutó erdei patak. A föld megfakadt ere bugyogtatja neki a dunántúli pásztorművészetet, és a paraszti faragások geometriai motívumait, a honfoglalás kori tárgyi kultúránkat, ősvallásunk hagyatékát meg a keresztény mitológia gazdag jelképrendszerét. Miközben maga is messze jutó, folyammá váló, üzeneteket tengerig vivő vízfolyássá válik, hidakat is épít világok, korok, szépségek, ember és ember, ember és művészet, népi kultúra és művészet között. Megteheti, mert életfája erős, ágbogas gyökereivel makacsul kapaszkodik a hazai érték-rögbe. Mert az alkotás fundamentumát lépésről-lépésre megtanulta, kigondolta, kimunkálta, kiérlelte, fölépítette a mesterségét. Kibontotta a fa lelkét, kivirágoztatta a maga talentumát. Kiváló rajzkészségével, precízségével, remek technikai tudásával - ahogy a legnagyobbak - önálló stílust teremtett, folyton újítva új utakat nyitott. A világot tisztán látóként, értőként, örök megismerni vágyóként kitervelte összetett jelképű üzeneteit, jól meggondolt filozófiai mondanivalóját. Motívumai, az életkezdeményt, a keletkezést jelentő mag, az élővé tevő, hullámzó, örvénylő vonalak, a vajúdást jelző lángnyelvek a születést, a lélek születését szimbolizálják. Díszítményei mi vagyunk, azonosságtudatunk, létezésünk részei azok, ezért szívvel is nézzük valamennyit. Égig érő életfái gyökereiben a tápláló népi múltat, törzsében a vele és az általa varázsolt jelent, ágaiban, hajtásaiban, virágaiban a befogadók által továbbviendő jövőt képzeljük el.
No, nézd csak, ahelyett hogy tenném a dolgom, elbeszélem az időt. Magamban dödögök, mint egy vén satrafa. Vissza hát a régi útra!
Elképzelem, hogy ezt a képmást spanyolozással alkotom meg. Azzal a 19. századi pásztortechnikával, ami Csepeli Pista barátom által vált újra ismertté, nagyobb terület díszítésére alkalmassá, és – meglehet – egyelőre egyedülivé. Vizsgálgatom is - tudást csipegetve – a Király Zsiga emlékére készített szatirikus alkotást, meg a Falitékát a jegyespárral, ami a legtisztább pásztorjelképek egyike. Teljes ünnepi díszben a lány és a pásztor meg a tulipánként kivirágzó együvé tartozás, a szerelem. Nász ez, s a megrajzolt fordított szív a termékenység, a beteljesülés, a fogantatás jelképe. Hogyne ragyogna rájuk – mint annyi más mindenre és mindenkire – a fényt, a meleget s az életet jelentő a nap-virág. Eszembe jut szülőföldem, a Koppány mente, ahol fehér lyukhímzésbe öltötték az érzéseket, vágyakat és dalba szedték a kívánságokat, néha az átkokat: „Ergye, babám, ha már egyszer elindultál./ Ha engemet megszomorítottál./ Varrd bele a nevemet a péntölöd elejébe,/ Ha más hajtja föl, csak én jussak az eszedbe.” Aztán ott van a bravúrosan megoldott, szimbolikus páva-téma, amiről azt láttam, a letisztult hagyományt el lehet vinni sok irányba, bármilyen stílusba, színbe. A népdal, Ady-átirata, a szabadság, a szerelem, a kék színű béke, a szájából-csőréből kijövő mintákból a folytonosság, a jövő, a mondanivaló olvasható ki. Egy másik örök életet jelképező madár színes pompájában és sötét tollainak átmenetében a teljes elmúlás is eszünkbe juthat. Kaphatok ötletet a háromszintes életfából, ami a szívből indul, és az „emeleteken” az emberi gondok – élet, halál - fogalmazódnak meg. Magasában a csodaszarvas eredetünkre figyelmeztet. A csodaszarvasra nyilazó Hunor és Magor testvérpár ugyancsak megragadja a tekintetet, miközben mondavilágunkat hozza elő. A tűz itt is épít, tisztít. Újdonság a rézbeverés, a rézszalaggal határolt intarzia. Új kifejezésmódot jelez a Rex, Szent István arcmása, ami háttér-keret faragású és a bizánci ikonosztázokat idézi. Azt teszi, amit a meseszép Szárnyas oltár is.
Állok, egyre csak állok a munkámmal. Tolakodnak a kép-képek, a grafikus műfajt teremtő karcolozások, vagy másképpen szólva a pásztormunkákból kibontott csontfaragások. A használati tárgyak, a fűszertartók, amelyeken a pogány és a keresztény motívumok egymásba átalakuló kettőssége látható. Vagy a stációk, az irodalmi művek összegzései, a versfeldolgozások – Pilinszky János: Ki viszi át? - vitorlása -, a szobrok közül még a kápolna, az istent kereső Napba nézők, az Angyalok és a Csont pillangó. A faszeggel felszúrt csipkeszárnyú lepke azt sugallja, ha időben rögzített, kimerevített lesz a kultúra, akkor meghal. Mennyivel más ez, mint a feleségének, Icának alkotott lepkék lengesége.
Jut eszembe: Pista barátom mindig azt mondja, ha az alkotásait nézegetem: „Gondolj arra, amire akarsz. … Az is benne van, meg ez is.” Megteszem. A gondolkodó székről az jut eszembe, hogy lassan leszokunk a gondolkodásról. A legújabb alkotása, a kiállítás meghívóján szereplő Totem az összetett jelképrendszer példázata. Kereszténység, lélek, az élet folytonossága is kiolvasható belőle. Az alul lévő nap fölött a Szentlélek terjeszti ki szárnyait - annak virágmintája régi ablakról származik, a szárának belemarása rusztikussá teszi azt –, a magforma pedig a nőiséget és az életkezdeményt jelzi. A lélek virága életfából indul ki és megkapóan szép lett teljes pompájában kinyílva a szemes galamb-szirmaival. Az élet nem egyirányú körforgása, a béke, a nyugalom, a szépség és a hit is benne van a napszimbólumban a kereszt ábrázolásával. Levélornamentikája szív formájú, ami emberekre, sorsokra utal. A Madarakba minden belegondolható, amit ezek a szárnyasok jelentenek. Itt, ahogy a görög oszlopfőkről vett Kariotidáknál is, már előjön az alkotó szobrászi vénája, a nőpártisága. Megjegyzem: ő készítette a szekszárdi kórházkápolna Mária szobrát – Baka Ferenc barátom adományát -, meg a solti templom szentélyét és mellékoltárát, és mások mellett az ölelve védő Anyaságot. Letisztult összegzések a Sztélé vagy a képes beszédek sorozat tagjai, amelyeknél a fa rajzolatát is figyelembe veszi. A Dunaföldvárról szóló reliefjei viszont az otthonra, a családra, a békére, az alkotóhelyre találást, a kötődést jelzik.
A mai embernek már nem sokat mond a csillagos ég. Az, ami a népdal szerint: ha beborul, kiderül, és azt is megmutatja Doberdóban, hogy merre van a magyar haza, s a síró anya, de Petőfi csillagválasztását is felidézi a négyökrös szekéren történtekkel. Azt sem tudják, hogy az egyszeri, rosszat tevő falusi gyereket így szidta az anyja: „Édes fiam, szakadjon rád az ég!” Erre az elkerekedett szemmel, elképedve ennyit válaszolt: „Édesanyám, az egész?” Nos, Pista barátom tanulmányozta az erdélyi néprajzosok által fellelt pásztor-tudást, és megalkotta a maga táblaképeit. Párizsba is juttatott belőlük láttatni. Érdemes elidőzni a népnyelven szóló, ismét új utat nyitó fémberakásos Fiastyúknál, a Tejútnál. És ha már „odafönn” járunk, gondoljuk végig a római katolikus vallásban az istent is jelképező Pillangóval a nagy átalakulást, azt, hogyan lesz a pilléből ember, s az emberből isten.
Ha visszatérünk a földre, akkor az látható a Szárnyas oltáron, miként oldja a csontsíp, a hang, a zene az emberek harcait az Úr segítségével, a rendhagyó Corpusnál pedig mennyire tart össze két egymás felé forduló embert a töviskoszorú és a kereszt.
Elmosolyodom, amikor eddig érek. Az egyszeri rabbi jut eszembe, akit megkérdeztek, milyen a jó prédikáció. Azt válaszolta erre: érdekfeszítő legyen az eleje és érdekfeszítő a vége… A kettő meg nagyon közel legyen egymáshoz. Nem tudom, nekem sikerülne-e.
Mustrálgatom a készülő Csepeli képemet. Hiányos még. Baljába tükröt adok, hogy azzal kérdezze meg: „Ti hol tartotok? Mit ismertek, őriztek, visztek tovább az értékeinkből?” Azt szeretném, hogy tudjon emlékeztetni ezekre a Kodályi gondolatokra:„Olyan kevesen vagyunk, hogy a műveletlenség luxusát nem engedhetjük meg magunknak.” Vagy: „Az elődök kultúrája egykettőre elpárolog, ha minden nemzedék újra meg újra meg nem szerzi azt.”
Igazítok a művemen. Kicsit behorpasztom most a tollas, cifra kalap tetejét, följebb pördítem, kunkorítom a szélét, hogy a kiérdemelt, potyorászó elismerés-eső cseppjei ne guruljanak le róla. Végül ágaskodó, gazdag virágornamentikával bekeretezem. Így ni!...
Azt hiszem, elkészültem Csepeli Pista tükrös-képmásával. Most akkor átadom a jelenlévőknek. Nézegessék, gondolgassák, aztán majd vigyék jó hírét. Megérdemli.
Ékes László
*****
Várnai Zseni: Csodák csodájaOrsós Renáta tanuló előadásában - Lengyel
*****
Részletek Szabadi Mihály: Lakodalom című könyvbemutatójáról (III. rész)
*****
Várnai Zseni: Csodák csodájaOrsós Renáta tanuló előadásában - Lengyel
*****
Részletek Szabadi Mihály: Lakodalom című könyvbemutatójáról (III. rész)
*****
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése