2015. november 16., hétfő

I. évfolyam 4. szám



CSÜTÖRTÖK AZ ONKOLÓGIÁN

            Csütörtök délután egy óra. Ezt az időpontot beszélte meg az onkológián a főnővérrel. Önkéntes munka. Egyetemistáknak lehetőség. Az oda vezető úton egyre jobban nyomasztotta valami. Izgalom, félelem és a múlt. Daganatos betegek, mint az apja volt. És ő velük akar beszélni? Igen velük! Apjával nem tudott beszélgetni gyermeki tudatlansága miatt. Ma már felnőtt. Tizenkilenc éves. Érti az élet rendjét, ismeri a betegséget….rák! A leggyilkosabb kór! A halál barátja!  Vívódik míg a kórházhoz ér. Megérkezett . Egy óra! Bemegy. A doktornő már várta. Tudta, hogy jön beszélgetni a betegekkel. Tanakodás, hogy kihez is küldjék be. Pár szót vált a lány az Istennel és benyit a 4-es számú kórterembe.
          Két férfi fekszik két ágyon. Baloldalon egy fiatalabb, jobb oldalon egy idős. Zavart mosoly  a lány arcán. Bemutatkozik. Az idősebbhez küldték, mert ő beszélgetős-azt mondták. Az idős  férfi első mondata viszont az volt, hogy nem hall jól, ezért ne hozzá beszéljen.
Csalódás! Balra tekint…utálattal néz rá a szempár, amivel  a szeme találkozott.
-          Ön nem nagyon örül nekem, igaz? – kérdezte a lány
-          Nekem meg van a véleményem a pszichológusokról…
Veszett ügy!  Gondolta a lány. A beszélgetés kudarc.
-          Megosztja velem a véleményét?
-          Rajtam azok nem segítenek. Engem nem gyógyítanak meg azzal, ha kikérdeznek. Jobban örülök annak, ha az orvos az eredményeket hozza, amik bíztatóak!...
Bíztatás?  Egy daganatos ember miben tud hinni? Az életben?  Ami talán  sosem lesz a már a miénk?A halálra születünk! Ezt tudjuk mind. A betegség talán ezt erősíthetné, hogy nincs értelme küzdeni? De ez esetekben átértékelődik az élet. Reményekben hiszünk és … talán hisszük azt is,  ami sosem volt valós...ilyeneket gondolt a lány.  
-          Hol van a daganata? – kérdezte
-          Hasnyálmirigy.  Fél éve jelentkezett. A betegek hetvenöt százalékát ennyi idő alatt elviszi. Én meg még itt vagyok. Ezért reménykedem.
-          Hány éves?
-          Negyvenkettő. Van három gyermekem. Nyolc és tizenhat év közöttiek Ezért nagyon nem akarom még itt hagyni ezt a játékot...
Beszélt a férfi.  A lány nem hallott semmit.  Nyelte a könnyeit.  Az apja negyvenegy éves volt, ő tizennégy éves kislány.   Ezért sír most. Nem hisz a gyógyulásban . …Talán az apja is így gondolta, hogy a gyermekért élni kell? A betegségét legyőzheti a szeretet? Talán érte is meg akart gyógyulni az apja? Akart, igen biztosan akart!
   Nem tudott többet szólni a lány a férfihez. Az megtudta, hogy építészmérnök, Budapesten végezte az egyetemet. Jól menő vállalkozó. A kórházi ágyon is adidas szabadidőben feküdt. Nagydarab ember. Arrogáns lehetett. A beszédstílusából, a modorából leszűrte a lány. A férfi megvető szemekkel nézett a lányra. Ugyan mit tudhat ő a tizenkilenc évével? Miért is idegesíti őt? Van neki jobb dolga is, mint a lánnyal beszélgetni, aki semmit nem tud az életről!
   Nem szólt a lány. Ebben a hitben hagyta a rá megvetően néző szemeket. Nem is sejthette a férfi, hogy öt évvel ez előtt ugyanígy ült egy kórházi ágy mellett, az apjánál. Akkor még ő is hitt!  Nem haragudott a férfi megvetése miatt. Senki nem tudja a másikról, hogy honnan jött és hová tart, de ez esetben ez nem is számított.   A férfi felült, nagy fájdalmai lehettek. Összeszorította a szemét és lehajtott fejjel ült.
-     Valami baj van?- kérdezte esetlenül a lány!
-          Csak a kemoterápia miatt... Olykor nem érzem jól magam.
Aztán felállt és elment. Azt mondta a boltba …mindegy is a cél, a lényeg az volt, hogy ne kelljen a lánnyal beszélgetnie. Haragudott mindenre.  Mielőtt kilépett volna az ajtón a lány utána nézett és így szólt:
-          Ha nem találkoznánk, minden jót kívánok!
-          Köszi…
Érezte a lány, hogy a férfi nem érzi azt, amit ő. Szívből kívánt minden jót neki, de a férfi meg sem hallotta. Közhellyé vált mondat: Minden jót!
 A lánynak nem volt közhely! Akarta lelke legmélyéről, hogy meggyógyuljon ez a férfi.
  A teljes nevét sem tudta. Meglátta a gyógyszeres dobozát,  leolvasta róla: Miklós!
Hideg  név,  mint maga az ember is! Szürke név, szürke lélek!  Húsz percen belül visszajött a férfi. Elkezdett beszélni:
-          Csak annyit szeretnék mondani, pár évvel ezelőtt megjósolta egy nő, hogy születik harmadik gyermekem és  lesz egy daganatos betegségem, de ki is keveredek belőle. Hát a betegség megvan, a gyermekem is megszületett…már csak ki kell keverednem belőle!
Negyvenkét éves, jól menő üzletember, jó anyagi háttérrel és bízik a jóslatban. Csak azokat a szavakat hallja,  amik pozitívak.  Ez esetben csak ezt teheti. Nem nézhet fel, nem láthatja a sors kezét. Nem tudni, hogy nyúl e felé, vagy lesújt rá.
-          Tudom a statisztikai adatokat is- folytatta- az én betegségemből egy százalék a gyógyulás aránya. Ezért reménykedem!
A beszélgetés megrekedt. A lány a könnyeitől nem látott.  A torkát fojtogató érzéstől nem tudott szólni.
  - Akkor én elköszönök!- szólt röviden- és a legjobbakat kívánom Önnek!
  - Köszönöm, úgy legyen!- mondta lesütött szemekkel a férfi.
   Ez a nagydarab férfi, aki az imént arrogáns és megvető szemekkel nézett rá, most kicsi lett. Elesett. Elveszett az ágyban a fehér lepedők között.
A lány nyúlt a kilincs felé és a férfi szólt:
   - Lehet, hogy  a pszichológusok tudnak segíteni… az is lehet, hogy én is depressziós vagyok … tervezni sem tudok… nincs már türelmem hozzá….na szia!

 Nem felelt a lány. Ajtó csukódott… elment! Eddig bírta. A könnyek kibuggyantak a szeméből. … Egy százalék… Hm! Milyen kicsiny érték és mekkora feladata van! Ez a szám éltet egy negyvenkét éves embert. Éltetnie kell! Nem adhatja fel! Amíg akar, amíg hisz, addig él!    A lány újra  az apjára gondolt. Az apja bízott az egy százalékban? Akarta hinni azt, amit ha kimond könnyeket vált ki? Akarta! Hinni kell, hitet adni nekik!  Lehet az ember arrogáns, lehet utolsó tolvaj, bűnöző, fiatal vagy öreg, mind, mind az élettel harcol, az életért!  Gyermekekké, elesettekké válunk egy betegség által, hiszünk újra a mesékben,  a jóslatokban! A lány kisétált az onkológiáról… hatalmas űr volt lelkében …        Az élet lehet akármilyen mostoha, egy utolsó kiskaput mindig nyitva hagy a jó irány felé, hogy a remény megmaradjon. Egy százalék, de éltető… az órájára pillantott. Délután két óra. Csütörtök


                                                                                                                      Fodor Vica Éva


Suzuki koncert:


Dár András szőlője

Idősebb Dár András ébren várja a hajnalt. Ahogy világosodik, kikászálódik az ágyból, szöszmötölésére a felesége is fölébred.
- Mégis kimész?
- Ki.  – Az öregember kilöttyinti az udvarra mosdóvizét, közben a felesége kávét főz, majd az ura tarisznyájával a kamra felé indul.
- Teszek valamit.
- Minek? Csak megnézem, mi lett vele.
            Dár András már napok óta menni akart, de mégis halogatta az indulást. Kivermelte, kiválogatta a krumplit, megjavítgatta a szakadozott drótkerítést; tegnap még a csuhét is a vállára vette és elballagott a zsiliphez. Tudta ugyan, hogy ilyenkor nemigen mutatkozik a hal, még alig tavaszodott; mégis múlatta az időt. Fél napig figyelte az érzőt, persze hiába. Ott is minduntalan  a hegy járt az eszében.
            A szín alatt, ahol valamikor a kocsi állt, meg a must forrt szüretes őszökön, felpumpálja a biciklijét. Régi, megbízható jármű, sokszor megjárta már vele a hegyi utat. Negyvenhétben vásárolta a fia, a cséplőgépnél keresett pénzéből. Amikor pedig megvette a Pannóniát a fiatalabb Dár, a kerékpár az apjára maradt.
Letörölgeti a vastag, erős vázat, még a küllők közét is, közben a szétszedett szövőszék darabjaira pillant. Azelőtt minden télen összerakták a konyhában. Ötvenhétben hívták Marist is a háziiparhoz, még az elnök is eljött, hogy rábeszélje, de Dár András nem engedte az asszonyt. Talán majd ő egyedül jár a földbe? Pedig jó lett volna beiratkozni. Most kapná a felesége is a jó nyugdíjat. De ki tudta akkor, milyen idők következnek, hogy három év se telik el és megjelennek az agitátorok, nem hagyják békén az embert, még éjszaka is megzörgetik az ablakot. Ahhoz képest én még elég jól megúsztam, sóhajt fel az öreg, ahogy sok emberrel elbántak.
            Amikor úgy látja, hogy menetre kész a bicikli, kitolja az udvarból és elindul. Tempósan halad, elhajt az újtelep egyforma házai mellett, át a vasúton, nemsokára elhagyja a mészégető gyöppel benőtt dombját is.
Akkor járt erre legutóbb, amikor meghallotta, hogy az ő szőlője is sorra kerül.
            Régóta beszéltek már a szőlők kiszántásáról. Nincs elég ember, aki megművelje; az öregek már nem bírják, a fiatalja meg inkább menekül… ilyeneket lehetett hallani. Nem adok a szavukra, vélekedett akkor az öreg Dár.  Mondtak ezek már sok mindent, aztán semmi se lett belőle. A mendemondák után is kikerekezett a hegyre, elvégezte a bekapálást. A kiszántást azonban tovább rebesgették. Akkor már ő is nyugtalankodni kezdett. Elbiciklizett a szomszéd faluba a téesz-irodára, megtudni, mi az igazság. (Amióta összevonták a három falu téeszét, az irodára is busszal vagy biciklivel kell járni, mintha orvoshoz vagy patikába menne az ember.)
A téeszház udvarán sikerült neki elcsípni a szőlészeti ágazatvezetőt. Dár András megtudta tőle, igaz, amit beszélnek.
„Szedje össze a karókat, András bátyám!” summázta tájékoztatóját a férfi. Az öregember csak látásból ismerte, biztosan valahonnan messziről szalajtották.
„Legalább a tanyát meg egy pásztát hagyjanak” könyörgött. „Nem lesz az útjában senkinek.”
„Nem lehet senkivel kivételt tenni.” Az ágazatvezető úgy kezdett beszélni, mintha felolvasott volna valamilyen cikket az újságból. Olyan szavakat használt, amilyeneket nem értett az öregember. De akkor már alig figyelt rá. Ennek hiába beszélek, úgysem érti…
„Legalább a fát vihessem haza.”
„Maga lesz az első, András bátyám, akinek szólunk.” A pakompartos férfi pajtáskodva Dár András vállára csapott, aztán gyors mozdulattal becsatolta bukósisakját és motorkerékpárjára pattant.
Persze, nem szóltak.
A szomszéd figyelmeztette: „András, eredj, mert hordják a fád!”
            Mire kiért, jó négy kilométer az út, alig ismert a tájra. Egy lánctalpas tolta a hegyet a szurdikba. Addig akarták megépíteni a följárót, hogy ne puttonyozzák messzire a szőlőt. A cseresznyefa a túlsó oldalra vándorolt; oda, ahol Dár András a túlsó oldalt sejtette, mert a gép addigra már letarolt,  egybe radírozott mindent.
Sokáig nem tudta levenni a tekintetét az ég felé meredő, tépett gyökerekről. Mi lesz itt? A feje tetejére állítják a világot?
A testes, zsíros arcú traktoros lemászott a munkagépről:
- Jó napot!
- Adjon az isten!
- Magáé ez a kunyhó? – bökött a tanya felé.
Dár András bólintott.
- Ha nem jönnek sürgősen bontani, fellököm – mondta az idegen férfi.
- Csak lökje, ha van hozzá joga. – Többet nem szólt az öregember. A torkában verdesett a szíve, mint gyerekkorában, ha fojtogatta a sírás.
A tanyát lebontották. Egy asztal, egy ágy fért el benne és a szerszámok. Ami a gyümölcsfákból megmaradt, azt hazavitték. Jó lesz majd a tűzre. A kádat eladták, meg a hordókat is. Minek most már? „Iparkodtunk, hogy legyen, most meg viszik” mondta a felesége, amint mind a ketten néztek a távolodó pótkocsi után.
„Majd ezt is megszokjuk.”
            A biciklit gondosan letámasztja a kerekes kúthoz. Szusszan egyet, aztán elindul fölfelé. Lassan lépked a tavaszi csöndben. Zsenge búzavetés mindenhol. Ahol a szőlőjét tudta, megáll. Két fácán menekül a közeli bokorból. Ne féljetek, én nem bántalak benneteket! szól a megrebbenő madarak után.
            Dár András ötvenhat nyarán vette a szőlőt, a Vihar csikó áráért. Akkor az egész család összefogott: irtották a tarackot, a düledező tanyát aláfalazták, besározták, kimeszelték. Vesszőt hozott meg gyümölcsfákat és a szőlő lassacskán termőre fordult. A területet később levonták a háztájiból, majd bérleti díjat kellett érte fizetni. Dár András nem nagyon értette a jogi változásokat, azokat a menye intézte. Mindig úgy érezte, hogy a szőlő az övé, és legalább itt magának dolgozik.
            Az öregember kiegyenesedik, tekintete végigsuhan a tájon. Látja a hegy alatt futó fényes országutat, hátán a hangtalan autókkal, odébb a sertéstelep rideg épületeit, a tarka földeket;  mintha Maris szőtte volna valamennyit! a lapályokban csillogó  vizeket, a falut, a látóhatár szélén pedig a Gemenci erdőt, fölötte a Duna remegő páráját.
Sokat dolgoztam benned. Odalett az erőm. Mindet kiszívtad mondja lehajolva és lopva körülnéz, hátha meghallotta valaki. Azután letérdel, hogy megkeresse, hová szokták szüretkor teríteni a nagyabroszt, ha ebédelt a család.
                                                                                                      Gutai István

 Magamról mesélek (Dr. Kertész Ágnes | Pócs Margit)




Decsi Kiss János

KONKLÁVÉ

Haláltusa … villogó monitorok…

Gépek monoton életereje…

„ - Jobban szeretsz-e engem ezeknél?

  - Te tudod, hogy szeretlek…

  - Legeltesd az én bárányaimat!”

Lázas verejték … konok erős szív…

Kiszenvedett a 264.

Bronzkapu csapódása…

Ezüst kalapács a pápa homlokán

Háromszor koppan…

Mielőtt a kakas megszólal…

Csönd…

Összetört gyűrű…Pápai vikárius hallgatása…

Szent Péter széke újra üres…

Apostoli palota fényei hunynak, gyúlnak…

Megszeppent embertömeg…

Megszeppent világ…

Vasfüggönyös, láncos, kommunista rendszerek buktak

Horogkereszt, sarló-kalapács hullott…

Népirtás, abortusz,eutanázia, deportálás,prostitúció

Törlésre váró fogalmak…

Idegen latin származású vallási kifejezés

Száll a médiákban:

A bíbornokoknak a külvilágtól szigorúan elzárt

Pápaválasztó gyűlése – konklávé…

Rómába mennek a bolygó harangjai…

2005.április 2. 

Glöckner János emléktábla avatás - Mórágy

Kiállításmegnyitó - Hőgyész - Decsi Kiss János

Megyenap megnyitó


Pszichiátriai betegek kiállítása Szekszárdon
 


 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése